"Naponta megújuló boldogság, hogy valaki beszél hozzám a könyv lapjairól, és ezt az élményt megismételhetem, sőt ez az élmény a korom és életkörülményeim változásával mindig más és mást közöl."

Szabó Magda

"Azok a dolgok tesznek egyedivé, amiben különbözök másoktól."

Alan Alexander Milne

Szabó T. Anna: Február 

Hallod, hogy pendül az ég? Jön a szél!
Zsendül a földben a nedv, fut a vér,
bizsereg a magban a lomb meg a fény –
túl vagyunk lassan a tél nehezén.

Olvad a hó, fenn fordul a nap,
kiböködi a hideg csillagokat,
döccen a vén Föld rossz kerekén –
túl vagyunk mégis a tél nehezén.

Jaj, milyen évszak! Hosszú, sötét.
Óvtuk az otthon csöpp melegét.
Biccen az új ág, zsenge remény:
túl vagyunk, úgy-e, a tél nehezén?

Jön, jön a szél, friss föld szaga száll,
létre gyötörte magát a halál,
nincs lehetetlen, van te meg én –
túl vagyunk, látod, a tél nehezén.

Miklya Zsolt: Há/vé (Végtelen sál)

A híd, a hegy,
a húr, a hó,
a hold, a hang,
a házikó.
                 A víz, a vad,
                 a vár, a vér,
                 a volt, a van,
                 ha véget ér.

A híd alatt hal úszik el,
nem láthatod, pedig figyel,
csobban picit a hátuszony,
hang suhan át a húrokon.

A ház fölött vadlúdcsapat
húz észak felé, úgy halad,
mint folyóra írt ferde vé,
mit sodor a víz másfelé.

A hegy tetején hóorom,
hogy mire vár, azt nem tudom,
nem melegíti fel a hold,
a nap pedig még ott se volt.

Mire a napfény hóhoz ér,
benned már rég buzog a vér,
elolvad, csordogál a hó,
magába issza a folyó.

A víz, a hang sosem pihen,
nem lel nyugalmat semmiben,
ha elcsitul is, arra vár,
hátára veszi egy madár.

A volt, a van,
ha véget ér,
viszi tovább
a víz, a vér,
                   a hold, a hang,
                   a házikó,
                   a híd, a hegy,
                   a húr, a hó…

Kovács András Ferenc: Tavaszi szél (Válogatós)

Száguldozom szélszekéren,
szélszekéren köd után,
eszterhéj a fuvolám,
száguldozom köd után.

Kóricálok árkon-bokron,
árkon-bokron, tűhegyen,
hol csak táltosló megyen,
kóricálok tűhegyen.

Kóborolok holdtutajon,
holdtutajon magamba,
csillag akad hajamba,
holdtutajon magamba.

Kollár Árpád: Jó (Milyen madár) 

a bodobácsok kijönnek a napra, és ez jó,
jó az is, hogy van fű, és a füvön jól gurul a labda,
ez nagyon jó, és jó, ha abbahagyom végre a köhögést,
és amikor a tata segít bekötni a cipőmet,
pedig már egyedül is be tudom kötni,

jó a homok és jó a sár is, elég jó a kalapács is,
a pókok is jók, lábbal is meg lábak nélkül,
és jó nekem ott lenni, ahol vagyok éppen,
ősszel lenni a legjobb, de tavasszal sokkal jobb,
és a repülés is jó, az biztos nagyon jó lehet,

jó sokáig aludni, de jó felkelni jó korán,
ha csípi a köd az arcomat, és apa visz óvodába,
meg jó az is, hogy nincsen éjszaka nappal,
és jók a csillagok is, de csak ha fönt vannak az égen,
mert olyan jó minden, jó a világon, ha jó.

Krusovszky Dénes: Benne van minden (Mindenhol ott vagyok)

Leguggolok a pocsolya mellé és nézem,
benne van az ég, felhők úsznak rajta,
benne van egy házfal, ami fölém hajol,
a párkányon ülő galamb is tükröződik benne,
meg egy néni, aki húzós kocsijával a piac felé indul.

Anya rámszól, hogy menjünk most már,
de én nem akarok elmozdulni innen,
mert ebben a pocsolyában tényleg minden benne van,
én is benne vagyok, és benne van anya is,
ahogy odalép mellém és elcipel magával.

Varró Dani: Nyúl tavaszi éneke (Friss tinta)

Mert, jaj, a nyár mint lepke röppen,
és ősszel minden oly riadt,
és télen sűrű, lassú ködben
dideregnek a nyúlfiak.

Tavasz, te cuppanásnyi szikra,
ha tappancsod a sárba lép,
vidorság száll a kis nyuszikra,
s megédesűl a sárgarép’.

Bajuszt pödörsz a napsugárból,
s ugrálsz, mint gyönge, lenge nyúl,
Ó, jaj, tavasszal szép a zápor,
és sokkal később alkonyul.  

Kiss Ottó: Ne félj, apa! (Ne félj apa! – Nagy kislánykönyv)

Ne félj, apa!
Tavasszal majd úgyis
visszahullanak  a levelek
a fákra.

Szabó Lőrinc: Tavasz  (Szél hozott)

 „Mi az?” - kérdezte Vén Rigó. 
„Tavasz” - felelt a Nap. 
„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó. 
„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó. 
„Szeretlek!” - szólt a Nap. 
„Akkor hát szép lesz a világ?” 
„Még szebb és boldogabb!”

Szirtes-Szabó Kata: Mese a királylányról, aki mindentől félt

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen kicsi királylány, akit Rózsának hívtak. Rózsa szép volt és okos, édesapja, a király és édesanyja, a királyné nagyon büszkék voltak rá, de nagyon aggódtak is érte, mert sajnos mindentől félt. Félt a sötéttől, félt az idegen emberektől – meg sem mert mukkanni előttük –, és még a lovaktól is félt, pedig egy királylánynak lovagolni is meg kell tanulnia.

A király és a királyné mindent megtettek, hogy bátorságot öntsenek belé, hol dicsérgették, hol mérgelődtek.

– Neked nincs mitől félned – mondogatták neki. – Hiszen te királylány vagy, egy egész hadsereg véd meg mindentől, mindenki szeret, a nép is rajong érted.

De minden hiába volt, a királylány bizony egy szemernyit sem lett bátrabb.

Egyetlen ember volt, aki mellett Rózsa királylány biztonságban érezte magát: Tamás, a szolgalegény. Tamás a legbátrabb fiú volt a világon, ezt mindenki tudta róla. Egyszerűen semmitől sem félt! Egyszer vad kóbor kutyák szöktek be a palota konyhájába, a konyhalányok pedig reszketve bújtak a kamra sarkába. De Tamás egy cseppet sem ijedt meg, csak fogott egy kolbászvéget, azzal csalogatta ki a fenevadakat az udvarra. Máskor meg rablók támadták meg, amikor az erdőben járt, de ő megvetette a lábát az ösvényen, és a vándorbotjával szétkergette őket.

Rózsa királylány és Tamás, a szolgalegény nagyon jó barátok voltak, és amikor a kis királylány elkeseredett saját gyávasága miatt, Tamás türelmesen vigasztalgatta.

– Ne szomorkodj, királylány! Majd én mindentől megvédelek!

– De egy nap majd felnövünk, és te nekivágsz a nagyvilágnak, itt hagysz engem – kesergett Rózsa.

– Dehogy hagylak! – fogadkozott a szolgalegény. – Ha felnövünk, feleségül veszlek, és örökre melletted maradok, hogy vigyázzak rád.

Telt-múlt az idő, és egy nap híre jött, hogy egy félelmetes, hétfejű sárkány közeledik az ország felé, hogy elrabolja a kis királylányt. Szegény Rózsa halálosan megrémült, amikor meghallotta, hogy milyen sors vár rá. Sírt, csak sírt, záporoztak a könnyei, hiába vigasztalták a szülei és a palota népe. Egyszer csak kopogtattak a szobája ajtaján. Tamás, a szolgalegény állt előtte, oldalán tarisznya, kezében vándorbot.

– Ne sírj tovább, királylány! – mondta a fiú. – Megígértem, hogy mindentől megvédelek, nem emlékszel? Egyet se félj, elmegyek, és megküzdök a sárkánnyal.

Hiába könyörgött Rózsa, hogy ne menjen, mert a sárkány elveszejti őt, Tamás hajthatatlan volt. Egy szál hófehér rózsát húzott elő a tarisznyájából.

– Ezt a virágot neked neveltem, holdfénnyel öntöztem. Őrizd meg jól, és figyeld a szirmait. Amíg fehér a színe, ne aggódj, biztonságban vagyok. De ha pirosra változnak a szirmai, akkor már aggódhatsz értem, mert bizony nagy veszedelemben vagyok.

Rózsa a keblébe rejtette a virágot, Tamás pedig útra kelt. Szegény lánynak attól kezdve nem volt se éjjele, se nappala, egyre csak a rózsa szirmait leste, és a sárkány döngő lépteit fülelte. Míg egy nap bekövetkezett, amitől annyira félt: a rózsa szirmai vérvörösre változtak.

Nagyot sóhajtott akkor a kis királylány, többé már nem sírt, elfogytak a könnyei. Kora hajnalban kiment a konyhába, batyut készített, de hiába keresgélt, hamuban sült pogácsát nem talált, így habos süteményeket csomagolt bele. Levelet írt a szüleinek, hogy ne aggódjanak, vándorbotot vágott magának a kertben, majd nekivágott a nagyvilágnak. Ment, mendegélt, hetedhét világon át, hegyre föl, völgybe le, kanyargós utakon, ment, amerre a szíve vitte. Délután volt már, amikor megpihent. Megette a süteményeket, forrásvizet ivott hozzá, majd csüggedten lehajtotta a fejét, mert nagyon elfáradt. Hát, ahogy ott búslakodott az út szélén, egyszer csak patadobogást hallott, és hamarosan egy csodaszép fekete paripa állt előtte.

– Ne szomorkodj, királylány – mondta neki a fekete paripa. – Tudom, mi a bánatod, de én segítek rajtad! Csak pattanj fel a hátamra, majd én elviszlek a sárkány palotájába.

Rózsa szeme-szája elállt a csodálkozástól, azt se tudta, hová legyen a nagy ijedelemben, hiszen nagyon félt a lovaktól, hát még egy ilyen hatalmas éjfekete táltos paripától.

– Én… én nem merek – dadogta.

A paripa türelmetlenül dobbantott.

– Nincs mitől félned, megígérem, hogy nem doblak le a hátamról, csak annyit kell tenned, hogy jó erősen megkapaszkodsz a sörényemben.

Rózsa reszketett a félelemtől, de Tamásra gondolt, összeszorította a fogát, és felkapaszkodott a paripa hátára.

– Most pedig, édes gazdám, mond meg nekem, hogyan menjünk? Úgy-e mint a szél, vagy még annál is sebesebben, mint a gondolat? – kérdezte az éjfekete paripa.

A kis királylány elnevette magát, és hirtelen minden félelem elszállt belőle. „Hiszen a mesékben is mindig ezt kérdezik a táltos paripák, és a hőst sohasem dobják le!” – gondolta megkönnyebbülten.

– Úgy, mint a gondolat, és még annál is sebesebben! – kiáltotta.

A táltos paripa vágtatni kezdett még a gondolatnál is sebesebben. Felszálltak a felhők fölé, repültek, repültek, mígnem egy aranyló palota elé érkeztek.

– Itt lakik a sárkány? – kérdezte Rózsa csodálkozva.

– Nem – rázta a fejét az éjfekete paripa –, itt a tündérek laknak. Azért jöttünk ide, mert egyedül a tündérek szivárványkardjával győzheted le a sárkányt. Szivárványból kovácsolták, és egyetlen csapással képes levágni a sárkány fekete fejeit.

– De hát én nem merek ide bemenni! – tiltakozott a királylány. – Miért adnák nekem a féltett kardjukat? Biztosan kinevetnének vagy megharagudnának rám, ha kérném, és ki tudja, mit tennének velem?

– Márpedig a kard nélkül nem győzheted le a sárkányt, mert hétköznapi kard nem képes megsebezni őt, lesiklik márvány keménységű bőréről. Ha nem mersz bemenni, forduljunk vissza, hazaviszlek, és várd meg, amíg a sárkány eljön érted, és elpusztítja egész országodat.

A kis királylány legszívesebben elbújt volna egy nagy lapulevél alá vagy sírt volna, de tudta, hogy ezzel mit sem érne. Elővette hát kebléből a piros rózsát, és ahogy rápillantott, bátorság öntötte el. Odalépett a kastély kapujához, és olyan erővel döngette meg, hogy nagy csengés-bongás támadt.

Ajtót nyitottak a tündérek, és Rózsa ámulva nézte őket, mert náluk szebb teremtményeket még sohasem látott. Arany hajuk szikrázott a napfényben, bőrük, mint a bazsarózsa szirma, a ruháik pedig a szivárvány minden színében pompáztak. Egyáltalán nem voltak ijesztőek. Rózsa elmesélte nekik, mi járatban van, és a segítségüket kérte.

A tündérek királynője megcirógatta a kis királylány haját.

– Nagyon bátor kislány vagy, amiért idáig eljöttél az Éjfél Paripa hátán. Mi, tündérek belelátunk az emberek szívébe, és én látom, hogy a szándékod tiszta és a szíved jó, ezért neked adom a szivárványkardot. Remélem, a lovagod méltó lesz rá, hogy forgassa, és legyőzi vele a gonosz sárkányt.

Azzal egy csodálatos kardot húzott elő, amelynek a pengéjét a szivárvány hétszínű fényéből kovácsolták. Rózsa királylány a derekára kötötte a kardot, megköszönte a segítséget, és ismét útra kelt.

Addig vágtatott az Éjfél Paripával, míg beesteledett. Csillagok szikráztak az égen, és a kerek telihold ragyogott rájuk, amikor megérkeztek a sárkány fekete palotájához. Minden fekete volt azon a palotán, feketék voltak a falak, az ajtók, a tető, de még az ablakok is.

– Jaj, én ide nem merek bemenni! – kiáltotta a királylány, amikor megpillantotta a rémisztő várat.

– Egyet se félj, kis királylány – bátorította a paripa. – Tudd meg, hogy én a sárkány táltos paripája vagyok. Csakhogy meguntam már a sok gonoszságot, amit elkövetett, és amikor a szolgalegényedet börtönbe vetette, ő megkért rá, hogy jöjjek el érted, és hozzalak el hozzá, hogy kiszabadíthasd. Ne aggódj hát! Tudok egy titkos folyosót, amely egyenesen a börtönhöz vezet a föld alatt. Vigyáznod kell és halkan járnod, mert az út a sárkány szobája mellett vezet el. Most alszik, és amíg hallod hét feje dörgő horkolását, nem kell félned. Itt van nálam a börtön kulcsa, lopózz oda, szabadítsd ki a szolgalegényt, add oda neki a szivárvány kardot, a többi már az ő dolga.

– Félek a sötétben – suttogta Rózsa szégyenkezve.

– Nincs mitől félned – biztatta a paripa. – Itt van egy varázsgyertya, gyújtsd meg, és többet a szél sem oltja el, akár le is ejtheted, akkor is világítani fog.

A kis királylány kezébe fogta a lobogó gyertyát, és nekivágott a földalatti folyosónak. Nagyon sötét volt odalenn, de ő csak ment elszántan a hosszú kanyargó folyosón, míg meg nem hallotta az egetverő nagy horkolást. Tudta, hogy jó helyen jár, és lábujjhegyen a börtön ajtajához lopakodott. Kinyitotta a cella ajtaját a nagy, nehéz kulccsal. Ott várt rá Tamás, a szolgalegény, és boldogan megölelték egymást.

– Eljöttél hát értem! – kiáltotta boldogan Tamás. – Tudtam én, hogy te vagy a legbátrabb lány a világon!

Irult-pirult Rózsa, ahogy ezt meghallotta! Odaadta a fiúnak a szivárványkardot, és amint az a kezébe fogta, egyszerre délceg királyfivá változott. Rózsa végigtekintett magán, és csodálkozva látta, hogy félénk kislányból ő is felnőtt királylány lett az út során a szivárványkard varázslatának köszönhetően.

A szolgalegényből lett királyfi felébresztette a sárkányt, és viadalra hívta a vár udvarán. Sokáig harcoltak egymással, mert a sárkány veszedelmes, hatalmas fenevad volt, de végül Tamás egyetlen suhintással levágta a sárkány mind a hét fejét.

Aztán kézen fogta Rózsa királykisasszonyt, felültek az Éjfél Paripa hátára, és hazavágtattak a királylány szüleihez, akik sírtak is, nevettek is a nagy boldogságtól. Tamás megkérte a királylány kezét, és hetedhét országra szóló nagy lakodalmat csaptak, amire meghívták a tündéreket is. A tündérek nászajándékul szivárványszínűvé varázsolták a sárkány palotáját, Rózsa és Tamás pedig odaköltöztek, soha többet nem féltek semmitől, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

A mese megjelent a Mesélj minden nap! c. kötetben (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), a Médiaunió Alapítvány 2011-es társadalmi célú kampányának nagy mesekönyvében.

Amikor Gerzson bácsi a strandon felejti a telefonját, Pongrác készséggel indul a segítségére. Csakhogy rejtélyes okból sorra zárnak be Budapest híres fürdői! Pongrác aljas összeesküvést szimatol, és a BerGer Szimat Szolgálat csapata akcióba lendül. Sikerül-e megfejteni a rejtélyt? Kinyitnak-e még valaha a fürdők? No és előkerül-e Gerzson bácsi mobilja?

Nyulász Péter mesés detektívsorozata egy budapesti magánnyomozó iroda rokoni és baráti társaságának kacagtatóan humoros és fordulatos kalandjairól szól. A mesés történet egyedi jellegzetessége, hogy főszereplő gárdája a kilenc magyar kutyafajtát jeleníti meg, és a további szereplők is valós kutyafajták jellegzetességeit viselik. Ezen felül a kalandok valós helyszíneken játszódnak, így a sorozatban így kiemelkedő szerepet játszik a képi világ. Ezt Ritter Ottó, animációs filmrendező és karaktertervező alkotta meg.

Elsődleges cél, hogy az első olvasó gyerekek számára egy-egy igazi könyv elolvasásának örömét nyújtsa, valamint hogy a szórakoztató irodalmi élmény mellett akár iskolai tanórákon is felhasználható tudást adjon át. A kötetek ezért sok képpel és nagy betűmérettel készültek, a sorozat megalkotásában szakértő partnerként a Tanítók Egyesülete is együtt működött.

A könyvet a 2.b osztályunk házi olvasmánynak választotta. Élményteli olvasást kívánunk nekik!